Kávézom. Körülöttem nyüzsgő tömeg. Mellettem két nő éppen távozni készül: ”Jaj, de jól kibeszéltük magunkat” – mondja egyikük. Látszik rajtuk, hogy megkönnyebbültek, kiadták magukból, ami a lelkükön feküdt. Nagy dolog a jó kibeszélés – gondolom magam is egy szál magányomban. Fiatalok vidám kacarászása eszméltet föl elmélkedésemből. Már hosszú ideje fecsegnek valamiről, talán maguk sem tudják, hogy miről. A fő dolog a szavak zenéjén van, ez számukra a megnyugtató: fecsegnek, tehát vannak. A létezés öröme tölti el tudatukat, szívüket. Eszembe idézem, hogy a minap egy távoli ismerős telefonon adott jó tanácsokat betegség-„ügyben”. Hasznos, fontos információkat közölt. A beszélgetés végén azzal búcsúzott: „ha még fecsegni akar a dologról, akkor hívjon csak nyugodtan telefonon”. De hát mi nem fecsegtünk – kaptam fel a fejem sértődötten. Persze ismerősöm nem tud jól magyarul, így nem is döbbenhetett rá az általa használt szó háttérjelentésére: üres fecsegés. Vajon mindig üres a fecsegés? Vagy ha: valami komolyabb dolog is motoszkál benne, azt már csevegésnek hívjuk? József Attila Nyári délután c. versének kezdő sorai jutnak eszembe: „Cseveg az olló. / Néne / nyesi a pázsitot, / s megáll. Hátulról nézve / is látni, ásított.” Hiányzik életünkből a csevegés?! Én megkockáztatnám: hiányzik a fecsegés is, még ha üres is néha. A szomszédos asztalnál idősek csoportja kedves történetekkel szórakozik, ők elbeszélgetnek a múltról és egy kicsit a jelenről. Meggondoltak, mérsékelt vidámság lengi körül őket, nyugodt folyású szavaik mögött életek húzódnak meg, kinyílik mögöttük a múlt szellemi tere. Mindaz, ami körülvesz, ZENE számomra. A távozó két hölgy, afféle olasz, bővérű, egészséges hangzású operaária volt, majdnem Rossini valamelyik partitúrájából. A fiatalok „csiripelgetése” Mozartot juttatta eszembe, mert csevegésük-fecsegésük mögött felsejlett az a fantasztikus dinamizmus, az élet megértésének az az örömteli várakozása, az éppen születőben lévő érzelmeknek az a mélysége, amely a mozarti muzsikából is felénk sugárzik. A csendesen beszélgető idős emberek Bach zenéjét idézték fel képzeletemben, az egyenletesen sugárzó energiájú FÉNY muzsikáját. Az egyetlen modern dolog, ami időnként belém vágott és megzavarta kávézásom nyugalmát, az a harsogó zene „ordítozás” volt, ami a hangszórón át igyekezett belénk hatolni, nem is reménytelenül, mert minél inkább erősödött a beszélgetés, annál jobban felcsavartam a zenegép erősítő gombját is, mintha csak megsértődtek volna a kávézó kezelői, hogy nem figyelünk eléggé reájuk. 20. századi gesztus! Mindenáron belénk akarnak hatolni mindenfelől. Még önmagukkal sem hagynak egy kicsit elbeszélgetni. NINCS BESZÉLGETŐ ZENÉJE A 20. SZÁZADNAK? Beszélő zenéje van bőven, de egyik sem beszélget el veled. Minden zene beléd akar valamit diktálni. Meg akar győzni valamiről. El akar ámítani. Vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy: nem érted van a mű, hanem Te vagy érte. A komoly zenéről beszélek, mert a könnyűzene éppen azt a hiányt próbálja pótolni, amit a csevegő, vidáman fecsegő, dinamikusan kibeszélő vagy az epikusan elbeszélő zenék hiánya okoz. És ezt teszi nem is sikertelenül. De vajon miért mondott le a komolyzene az emberekkel való beszélgetésről? Azért talán, mert a szellem minél magasabb régióinak a meghódítására törekedett? Vagy mert a zenét a tudományos megbeszélés síkjára akarta átvinni? Esetleg azért, mert esélyt látott a zene belső koncentrációjának maximálisig fokozott kimunkálásra? Energiának tekintette a zenét és nem közvetlen, érthető kommunikációnak? Partitúrák jutnak eszembe a 20. század második feléből, amelyeket – bár emberi megszólaltatásra írtak! – legfeljebb csak komputer szólaltathatja meg az „előírásoknak” megfelelően. És olyan kottaképek is felötlenek bennem, amelyeket inkább be kellene rámázni és a falra szépen felhelyezni, mert valóban szép grafikák. De ezek a zenék NEM BESZÉLGETNEK VELÜNK. Belénk hatolnak, és védekezésre kényszerítenek. Két ember beszélgetésében is nagyon kell vigyázni, hogy ne lépjük túl azt a határt, amit mindenki maga körül meghúz, mert bezárkózásra kényszerítjük és akkor már vége a meghitt beszélgetésnek. A zenében is áhítozzuk a MEGHITT BESZÉLGETÉSEKET. Talán a 21. század zenéje felismeri ezt a hívó szót és ismét beszédbe elegyedik VELÜNK.
