Vannak szavak, amelyek – főleg szómagyarázás, eredetmegfejtés során – révületes, sejtelmes hangulatot keltenek az emberben; ilyen például mindenekelőtt az ŐS szó. Most nem is azokra a jámbor műkedvelőkre gondolok, akik minden latin és görög szó -us, -osz végződését az Ős szóval akarják fordítani: komolyabb nyelvészek is ős ten-nel fejtik meg az Isten szót, sőt még a legkomolyabbak, illetve legkomorabbak közt is került olyan, aki Őstehén-nek értelmezte.
A legrégebbi, tehát legelső szavak mindig konkrét jelentésűek voltak. Valamilyen észlelhető jelenséget, tárgyat, ezek tulajdonoságait, vagy a velük járó érzelmi állapotot közöltek. Ha az ős-höz legközelebb állónak tűnő szót nézzük, az ősz azt jelenti, hogy „fehér”, pontosabban, hogy „kifehéredett”, vagy „színét vesztett”, tehát mindenképpen tartalmazza a régiség, megöregedettség képzetét. (Vesd össze: aszott, aszottas). Ha az ős-nek próbálunk mély hangrendű megfelelőt keresni, kínálkozik az ós....ós, avas, eves; ugyancsak régi, és kifehéredett dolgokat írnak le, melyeknek semmiféle szakrális, áhítatos színezetük nincsen. Az egytagú szavakat mindig ajánlatos megfordítani: akkor a só szót kapjuk, ami ugyancsak fehér, és bár hajdan a legfontosabb életkellékek közé tartozott, azért valahogy mégis prózai dolog, hiszen még a vén kecske is megnyalja. A rokonsági fogalmak között az ős „idősebb felmenőt” jelent, mint a nagy-, a déd-, az ük-. Lám, itt már felmerülhet, elősejlik a halottkultusz címén némi misztikus lehetőség, bár a Jóisten a „mi isemukut” még fiatalnak teremté.
Több ezer éves félreértés-sorozat nyomán alakult ki a „totem és tabu” tévképzete. Az emberek megfigyelték, hogy a megholtak lelkei, szellemei mintha bizonyos állatokba költöznének, a halál és megdicsőülés (transzfiguráció!) megfordításából képződött az állatős fogalma.
Az Isten szóban az „is” egyszerűen azonos is, és szavunkkal; azt jelenti, hogy „van”, egész pontosan: „még van”, „pluszban ott van”; ilyesmit. A Bibliát jól ismerők bizonyára máris kapcsoltak a Mózesnél található Isten-önazonosításra: „Az vagyok, aki vagyok”, illetve: „Vagyok, aki van.” (Az egyiptomi pantheon egyik alakjánál szintén kimondatik ez.)
A Ten szótagról magyarul tudó embernek a tenni ige jut eszébe, a „Tevő”, teremtő, az életet elindító cselekvés, továbbá, hogy a teny-észik, sőt, még a tengődik töve is az élettel, az „élés”, a létezés fogalmával fakad egy tőről. E szó, amelynek tan változata is létezik (nagy, hatalmas, temérdek értelemben), jelentésbővüléssel, sőt „transzfigurációval” nagyon sok nyelvben a magasabb intellektuális, szellemi, sőt transzcendens fogalmakkal van kapcsolatban. Ha jól emlékszem, Kállay Ferenc, százötven éve, több mint negyven nyelv szavaiból állított össze egy sorozatot, amelynek mondjuk, ha a közepén a magyar TAN (tanul, tanu, tanít) foglal helyet, akkor a nyugati szélen a német DEN-ken (gondol, eszmélkedik), a keletin pedig a ZEN... A bölcsesség egy neme.
Az „Isten” szóban foglalt képzetek alapján a szó értelme: „Van Isten; Van, ami az Élet, a Lét értelmét tartalmazza.” Ellenkezője a SETEN, azaz SÁTÁN, ami mindennek a tagadása... (A „sátán” szóhoz kapcsolható nemcsak az egyiptomi Sét, hanem pl. a magyar setét és a német Schatten (árnyék) is. A Ten szó van nyilván az ótörök tengri = ég, égbolt-ban. A magyar tenger viszont csak „hatalmas sós víz”-et jelent; erről már többször írtam a Helikonban is. Etruszkul az Isten Tinia, és lámcsak, mi incselkedik még itt? – ejnye-bejnye – szumirul az élet TIN.
Annál jobban meglepett, hogy egy mostanában megjelent igen érdekes könyvben1 megint csak Ős-Ten-ről olvasni (holott a magyar szó eme változata végleg nem adatolható), és egy ehhez kapcsolódó gondolatmenet során a szerző a SAROK szavunkat a bibliai Og királyból eredezteti: Szár Ok, az UR szót pedig a SZÁR-ból. Mindezt egy kozmikus szerkezet felállíthatása végett.
A magyarban így: szó nem keletkezhetett. Pl. a feudális rangot jelentő szavakat csak akkor helyezhetjük az előnév vagy családnév elé, ha feltűnően idegen eredetűek, pl. herceg Nádasdy, gróf Bethlen, báró Apor, ez használatos, de „cár Miklós”, „fejedelem Bethlen”, „főúr Illésházy” soha; előbbi esetben is csak férfiaknál, pl. „gróf Bethlen” elmegy, de grófnő Haller már nevetséges. Még a körték legfinomabbikát is Vilmos császár körtének hívjuk, nem császár Vilmosnak. Különben is: szár, mint uralkodói cím, tudtunkkal ósémi, s talán óindogermán népeknél létezett, magyar, vagy quasi-magyarnál soha. Az Úr szónak nyelvünkben nem a szár, még bár nem is a szúr szóhoz van köze –, nyelvünkben ritkán, ó, nagyon-nagyon ritkán tűnik el az első szótag elejéről egy hangzó – hanem az ár, or szóhoz. Lásd orom... az or-szág (uruszág) szó egyben hegységet és „uralmi területet” jelent! Semmiképpen sem azonosítható a Sárszeg-gel, ha néha úgy is néz ki! (Láss még „hegyes” dolgokat: ár = szúró eszköz; és maga az orr!). Úr az, aki magasan áll, vagy akár ül.
Az etimológia nem támaszkodhat pusztán szótári vagy okleveles alakokra. Hiszen éppen Varga Gézának nem kell magyarázni, hogy a szavak eredeztetésénél és összehasonlításánál tekintetbe veendő a családjuk, rokonságuk, s ahol csak lehet, azok a konkrét képzetek, amelyekből „kihajtottak”. A sarok szó például szabályosan beilleszkedik bizonyos emberi és állati testrészek rendjébe: lásd torok, farok, burok, marok s bizonyára a derék, ágyék, csülök is idetartozik. Eredete szótárak szerint a „sürög, serdül” stb. családjához tartozó, forgást, fordulást jelentő szó lehet. Ahol valamilyen irány megtörik, megváltozik, ami körül forog, vagy – amire támaszkodik.
Hadd idézzek pár sort Gunda Bélának egy szócikkéből: „A néprajzi tárgykutatás jelentőségét emelte ki Meringer akkor, amikor 1906-ban az írta, hogy „Ohne Sachwissenschaft keine Sprachwissenschaft mehr!”. TÁRGYTUDOMÁNY NÉLKÜL NINCS NYELVTUDOMÁNY! És akkor gondoljunk most arra, hogy a TESZ szerint a lépsejtek, azaz a méhviasz a méztermelés selejtje, schlechtje! Arról már sokszor írtam, s eredménytelenül: a nyelvésznek fogalma sincs, hogy a viasz ára mindig magasabb volt a mézénél. Ezért a (méh)sejt nem azonosítható a selejt, „értéktelen” jelentésű szóval.
Jellemző pl. a „ház” vagy a „pince” leírása is: a legkülönbözőbb eredetű szavak hevernek keresztül-kasul. Mindig irigykedve nézem a nagy nyelvek képes értelmező szótárait, pl. a Dudent. Ha volna ilyen magyarul, azonnal kitetszene, mi illik össze, mi nem, és ráismernénk a sarok sz-szel kezdődő változatára is, ám az nem a szár, hanem a szerk, a szerkeszt, szerkezet alapszava!
Varga Géza a Herkules nevet is az Og, azaz „Ak királyból” származtatja. Ehhez itt nem lehet hozzászólni, hiszen a Heraklesz mondakör az ókoriak véleménye szerint is negyvennégy irányból jött össze. Viszont, úgy látszik, már a régi görögöknél is népetimológia játszott bele a nevébe. Keleosz görögül a harkály egyik neve. Herkules atyjának, Zeusznak is van egyik-másik hitregei anekdotában Pikosz, Picus mellékneve; egyáltalán, a mitológiában éppoly „kiemelt jelentőségű” madár a harkály, mint a daru. A Pickhammer, vagyis a légkalapács pont olyan szaporán kopog, mint a picus, ami latinul közönségesen harkályt teszen. Finnugorék mindig hars nyerítéssel fogadják, ha főnökeik részéről elhangzik, hogy Horvát István Herkulest Harkályosnak értelmezte. Pedig ez is csak a szokásos fajankós rágalom. Ugyanis Horvát István előtt 140 évvel Otrókocsi Fóris Ferenc volt az, aki jó két oldalnyi terjedelemben tárgyalja a (szerinte fenálló) összefüggéseket Herkules-Harkály-Harkályos között. Egyébként Bán Aladár2), az észt népeposz, a Kalevipoeg fordítója kitűnő nagyszabású tanulmányt írt a Toldi-mondakör előzményeiről, ám a Katedra sosem emlegeti. Talán azért, mert érdekes. Nemrégiben egy finn nyelvet ízlelgető magánkutató, a híres finn tőr nevét, a pukko-t a bicskával akarta egy kalap alá vonni. Pedig ha egy kicsit is jobban tudna magyarul, azonnal a bökő juthatna eszébe. Szóval neki is csak azt üzenhetjük Cyranóval: Megböklek a versem végén! – mint egy pikus, vagy: pika.
Jegyzetek
1Varga Géza: Így írtok ti őstörténetet, Írástörténeti kutatóintézet, Budapest, 1910
2Bán Aladár, sz. 1871, a Finn Kanteletar népköltési gyűjteményt is lefordította, s e tárgykörben még sok kitűnő tanulmányt írt.
