Arra a házra sosem szálltak le a gólyák, az épület előtti villanyoszlop tetején sem lehetett gólyafészket látni, nem mintha a gonosz emberi kezek leverték volna őket, de a gólyák megfontoltak a helyválasztást illetően, ahol pirkadatkor meghallgatják a madarak többszólamú csicser-gését, hogy sötétedéskor részesei legyenek a mindennapi naphalálnak.
A varjúk nem ilyen finnyásak. Templom, szeméttelep, disznóól vagy kaszárnya, mindegy nekik. Az a magányos varjú egyike volt a helységben megtelepedett, fekete sokaságnak, de magányossága miatt figyelni kezdték az emberek, miért áll órákig egyetlenegy ablak párkányán, és nem kifele néz, hanem befelé, mi folyhat a második emelet harmadik ablaka mögött, merthogy soha senki nem volt odabent, a varjú meg nem beszélt, nem mondhatta el, hogy mi látható az ablak mögött, vagy nem tudta elmondani, vagy csak megtiltották ennek az istenadta teremtménynek, hogy szólásra nyissa a csőrét, a világon minden elképzelhető, maradtak a találgatások, csakhogy soha senki nem jutott semmilyen elfogadható eredményre. Azt nem tudhatták az emberek, hogy a varjú már kora hajnalban ott áll a csatorna tetején, amely a kétemeletes épület belső udvarára vezetett, s nap mint nap várja az események bekövetkeztét, aztán a megszerzett tudással a szemében leszáll az első ház ereszére, és rettenetes károgásba kezd.
Az embert felköltötte a varjú hangja, de nem károgást hall, hanem fegyverropogást. Egy ideig hallgatja, aztán keserűen elmosolyodik. Sosem lesz vége a háborúnak, gondolja, s könyökével megböki az asszonyt, hogy amaz is részese legyen a csodának. De az asszony nem ébred fel, nincs miért felébrednie, álmában már réges-rég megölték a mosolyát.
2011.
