fénykép távozó húgommal
a gőzölgő dombok a háztetők felett,
langyos teraszok, egy talp, egy mentő
egy varjú – beégett kép(s)zelet.
a pocsolyák néma párolgása –
most mind hozzád tartoznak ezek.
a szemetes, melyen elnyomnám szivarcsutkám,
ha lenne, a pad, a tér, amit hajléktalanok
éjszakái csiszoltak mahagónifényesre,
ez a kényelmetlen fintor egy belakhatatlan
múlt előtt, ez a nézés, melyben elnyúlnak emlékeink,
akár az esti percek a szent mihály óráján
– fekve, a templomkertből nézve. elnyúlik az idő,
mint villanydrótok nyáron, együtt nézzük
konkáv árnyait az átizzott macskaköveken, malomárkon.
egyszóval a körülmények, melyek úgy követnek
el, mint medrét a patak, és áttetszőek
mint a gőzölgő dombok a háztetők felett.
mint a pocsolyák néma párolgása. áttetszőek,
mint a nyári forróság, egy terasz, egy talp,
egy mentő, egy varjú. most mind hozzád
tartoznak ezek – beégett kép(s)zelet –,
s hogy a szavakat kimondod, esetleg képzeled,
tulajdonképpen mindegy: júniusban távozol
s e beégett képre most valami rákoszol:
egy villanydrót árnyéka elszakad, testes varjú
himbálózik az elnyúló időn. felmossák a teraszt.
s e nyári szürkületben még szétpereg
valami félszeg szösz szemérm.
hogy képzeletem a magnéziumporos
vízzel még valaha összefér.
márciusra tökéletes
Valaki éjjel-nappal behavaz
s hajnalban ugyancsak
a pengefény a tükörből
egyre messzebb vágja arcod
s Valahol egy kócsag-
nak a gázló vizére fagyhatott
röpte. szárnyaiban még maradt egy csapás
elszakadt a mozdulat a tó lencsevégén
azt mondják van halott
halottak is vannak városszerte
a kartonok alá csak az éjjeli fagy jár.
de fölöttük élnek a macskák
s bár szőrük csapzott de tudják
hogyan kell felejteni. tápot szór
egy néni a hókásába. a megpuffadt szíveket
gerlék környékezik. a pengefény a tükörből
egyre messzebb vágja arcod – a vonatok
késnek. útjuk beletart a gyilkos patyolatba
hájas csöndek vetődnek latba – kártya talán
s már nem is út. a mozdonyvezető méri a labirintust
a körülmények két végtelenjét
mi kétoldalt szegélyezi a Semmit és Senkit
ezek most ők amint tanulják a macskák tudományát
és emlékezik a bő húsú nyárutóra
amikor dohányszemcsék a nyirkos bőrön
a vasúti büfében tejporral elkavart várakozás
a fehér hóról szürke füstök szállnak
a műszerfal mögött megszámolják a pénzt
az újságban valaki összevágja a hírt Dobrudzsát
Dél-Erdélyt néhány utast a korrektor ásít
– temetetlen élete-te-tem –
a pengefény a tükörből
egyre messzebb vágja arcod.
a végtelenből még a fülkédre látni. a megpuffadt szíveket
gerlék környékezik. remekbe szabott pillanat
remekbe szabott tetemei a télnek.
márciusra lesz tökéletes a vers
amikor a bomlás belülről eléri a fagyott kérget
és felszívódik mindenhonnan a végtelen
márciusra amikor épp tökéletes leszel
feltételes átkelések
bámulnád amint egy felleg benned áthalad
érveréseddel követnéd – a feltétel megmarad –
most elnéznéd amint a felhőkbe fény dagad
oldott ritmus s csak nézés vagy benne egymagad.
nem lenne se csillag se rostált fényű lámpa
hangod belemállna a hűvös porcelánba
lüktetnél lágyan mint kagylók bezárt láza
a feltétel megmarad – míg a halál beivódik a mázba.
