Az elmúlt év késő őszén, no meg decemberében többször is eszembe jutott: most megint amolyan forradalom, rendszerváltoztatás, vagy egyéb zajdulás elindítására volna alkalmas ez a mostani időjárás – merthogy ahhoz a húsz esztendővel ezelőttihez igen hasonlított. Legalábbis Kolozsváron: borongós, rosszkedvű nappalok, enyhe, csillagtalan éjszakák. Az esztendő utolsó estéjén, amikor meg tűzijáték-szikrakévék s petárdák durrogása kezdte siettetni az időt, hajszolni az éjfél elébe, újra csak azoknak a hajdani, két évtizeddel ezelőtti napoknak az emléke kísértett, amikor e csillagszórós röppentyűk helyett valóságos fegyverek dördültek – Szászfenes felől ágyúszó hallszott –, „idebent” kalasnyikovok ropogtak, s néhol nyomjelző lövedékek apró meteoritjai szaggatták föl az utcákra rogyott sötétséget.
Hogy a ’89 karácsonyán elkövetkezett fordulatra minálunk belátható időn belül sor kerülhet, azt akkor a legutolsó hetekig nem mertük remélni; miközben mégis élt bennünk valami tétova, bizakodó várakozás: hátha a szomszéd országokban végbement változások hulláma nem fog megtorpanni, megállni Románia határainál.
Én akkor a mi tájaikon igazából egyetlen olyan törhetetlen hitű embert ismertem, Tőkés Lászlót, aki nyíltan szembe mert fordulni a ködös tekintetű hatalommal. Őt elszántságában nem torpantotta meg sem az atrocitás, amit Temesváron temploma védelmében el kellett viselnie, sem azok a megpróbáltatások, melyek azután vártak rá, miután családjával együtt a tövisháti Menyőbe deportálták.
Aztán bekövetkezett az, ami akkor, a legelején igen kétséges volt: a bátor kiállás oly módon sugárzott szerte ebben az országban, hogy példája népharag-lavinát szabadított el, mely végül maga alá temette a diktatúrát.
Számomra azoknak a napoknak mégsem a „hadiállapota” a legemlékezetesebb, holott ahhoz akkor magam is közel merészkedtem, hanem az, hogy az utca embere meg „az ő társadalma” mintha igyekezett volna méltó lenni ahhoz, amire vállalkozott. Mintha ezen alkalomra mindenki jó előre elkészített volna valamiféle rendszerváltoztatás-programot.
December 21-én Kolozsváron tízezrek igyekeztek a gyárakból a város központja felé, s bár fegyvertűz próbálta föltartóztatni menetoszlopaikat, senki sem taposta le a másikat. Napokon át egyetlen jelzőlámpa sem működött; egyetlen forgalmi rendőr sehol; gyalogos, gépjármű keresztül-kasul „szabadon” közlekedett; és nemhogy gázolásról, még bár egy apró koccanásról sem lehetett hallani. Holott közben „lett” benzin, ami azelőtt hiánycikknek számított. A tömbházakban a fűtőtestek meleget leheltek; az üzletekben volt kenyér, s aki ott nem kapott, annak jutott valamelyik magyarországi segélyszállítmányból. S ami, „tekintettel a viszonyokra”, szinte értehetetlen volt, hogy ne mondjam, gyanús: a legzűrösebb órákban, napokban is mindvégig működtek a telefonok, és pontosan érkeztek a vonatok. A csalóknak, markecolóknak, tolvajoknak pedig valahogy nyomuk veszett. Nyilván várták, hogy helyreálljon a rend. Az új rend. Amikor majd „szabad a vásár”, s butikjaikban végre áruba bocsáthatják a nyugatról érkezett segélyportékát.
Ám azoknak a kezdeti lelkes-lázas napoknak volt valami igen fontos hozadékuk is: nem hagytak elképzeléseinkhez közelférkőzni kétségeket, ha végre cselekvésre szántuk el magunk. Tétova kivárás nem bénított, s a hatósági „jóindulat” egyelőre hiába kereste rajtunk a fogást.
Igazából ezeknek a napoknak s ezen állapotnak a teremtménye a mi folyóiratunk, a HELIKON is. A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában „nekiláttunk” az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tótágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelenhetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra.
Akkor hát mindjárt a címfej alá színes keretbe: Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba – lelkünkön bilincs.
De tudom: talpra kell állnunk mégis.
De tudom: újra kell kezdenünk…
Van valakinek kifogása a veretes Kós Károly-szöveg ellen? Fordítson, s a következő oldalon ott találja Illyés Gyula Egy mondatát.
Ha pedig nem kér a klasszikusokból, a nyolc nagyalakú oldalon azoknak az íróknak a szövegeit is olvashatja, akik ezt a HELIKON nevezetű szépirodalmi folyóiratot útjára bocsátották.
…Ilyen sorokat eddig még nem írtak le; rekedtes, zaklatott a hang, az elmúlt napok emlékén vér alvad: Tétován rakosgatunk a kölcsön kapott íróasztalokon. Kint monoton, nehéz motorzúgás. Már-már végeérhetetlen. Az ablakhoz tódulunk, alattunk, az Egyetem utca sarkán egymás után fordulnak ki hatalmas tehergépkocsik, rakterükön lobogókkal letakart koporsók. Föl-fölcsukló zokogás. Ökölbe szorul a gyász, és menetel a Hősök temetője felé.
Dermedten állunk, furcsa menekültek, kik hazamenekülnek. Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk.
másnapjain
