Hiszek abban, hogy a tárgyak idővel lényekké válnak, átveszik a birtokos tulajdonságait és úgy élik életüket. Ezt nem én fedeztem fel, hanem a japán Zen buddhisták. S ha ez így igaz, a tárgyak jelzéseket is adhatnak le, már akinek van füle az ilyen parafenomén hangok kiszűréséhez. Van az egyik szobámban egy ruhásszekrény, az uram abban tartotta szép, elegáns öltönyeit, nos, minden nap, úgy délután hat és hét között a szekrény hangokat hallat, valami percegés, valami neszező toszogatás. Kérdem a néha nálam vendégeskedő rokonságtól: ti ezt hallottátok? Felkapják a fejüket, tekintetük az enyémben, igyekeznek átvenni valamit lelkem hangulatából, s ezért nagyon halkan formálják a szavakat: mit kellett volna hallanunk? Legyintek, szóra se érdemes. Ha magamban vagyok, oda szólok a szekrény felé: úgy, úgy, megint itt vagy? Erre viszont válasz eleddig nem érkezett. Tehát ezeket a túlvilági hangokat a bútor-lényektől nem mindenki hallja, a kiválasztott személynek füle kell legyen hozzá. Különben én biztos vagyok benne, hogy van túlvilág, mert két olyan hangjelzés jutott el hozzám, ami nem közönséges, átlag-fülnek való. Néhány nappal az uram halála előtt, több, fátyolos hang jutott el hozzám, amolyan kínlódás, hogy érthetővé váljék, de nem vált, hanem elhalt. Ezt a jelzést az uram is hallotta. Szerintem őt akkor szólították, mert mindenkit szólítanak, csak annyi, hogy az átlagember ezt nem hallja... Meghalt életem egyetlen, nagy szerelme, s rá egy hónapra, ugyancsak este, kurta, fájdalmas sikolyt hallottam. Az uram ijedten ült fel az ágyában, mert azt hitte, tőlem ered. Néhány perc múlva a sikoly ugyanolyan intenzitással megismétlődött. Felismertem T. hangját. Az Írószövetség egyik elnöke mesélte nekem Mangália-Neptunon, az Írók-házában, hogy Houstonban, az űrközpontban bevitték egy terembe, leoltottak minden fényt, és a lelkére kötötték, hogy hallgatózzék. Sikolyok, suttogások, beszédfoszlányok, minden tonalitásban továbbított emberi hangok... Az űrkutatók elmondták az elnöknek, hogy ők ezt vették fel a világűrben. A sógorom, Czinczér Ernő süket, de van képessége rá, hogy az emberi fülnek felfoghatatlan hangokat kiszűrje magának. Ernő sógorom ugyanúgy felfogja a tárgyak üzenetét, a túlvilági jelzéseket, akárcsak én. Gondolom, ezért kötődik mániákus kitartással a tárgyakhoz. Első elemista lehetett, s komiszkodó, kegyetlenkedő kis társai kiálltak a katedrára, és apró állatokat kínoztak, akik vinnyogtak, nyávogtak, nyüszítettek, s a gyerek Ernőke zokogva kérte, hogy hagyják abba. Világos, hogy gyermeki kegyetlenkedéssel csak azért is folytatták. Ernő aztán, később, a maga módján megbüntette ezeket a gyerekeket, vagyis igazságot osztott, de megtanulta hallani az örömöt, a fájdalmat, az állatok, a tárgyak üzenetét. Ergó, a sógorom ott, a puszta parasztvilágában prófétának született. Hallotta a ház, a világ, a tárgyak füllel nem percípiálható hangját, a hívogató susogásokat... És ha ez így igaz, akkor az is előfordulhat, hogy a tárgyak meghódítanak, meggyógyítanak vagy elveszejtenek, de olyan is előfordulhat, hogy figyelmeztetően kupán vágnak. Az angolok a tárgyak beszédére azt mondják rá: enjoy the silence...
Innen eredhet, hogy Czinczér Ernő, a sógorom, miután gyökeret eresztett Aradon, minden szombaton és vasárnap megcélozta magának az ócskapiacot, reggeltől-délig ott barangolt, kezében egy marhanagy szatyorral. S a szüleim öreg háza kezdett megtelni furcsa tárgyakkal, a sógorom szerzeményeivel, különböző méretű ezüst csengettyűkkel, kolompokkal, gyertyatartókkal, csuprokkal, tálakkal. A gencsi paraszt-prófétában egy régész lakozott. Van érzéke és ízlése a válogatáshoz, finom rálátása a régvolt idők értékeire, szépségeire. Czinczér Ernő, a sógorom, hétvégén beugrott az ócskapiacra, valahogy olyan elszántsággal, mintha bele akarna fulladni a sokadalomba. Végzetes gesztus volt ez a részéről... A felesége éveken át ott trónolt a vasárnapi asztalfőn, és csúnyán lehordta az urát, amiért hülyeségekre költi a konyhapénzt. Ugyanez a perszóna manapság már nem értekezik arről a témáról, mert rokokó tálakkal telt meg a konyha kredence, s ezeknek már gyakorlatias hasznuk volt. Arról már nem is szólva, hogy csudajól mutattak az ünnepire megterített asztalon. Az irónia, az mindig sértő, a humor soha, abban csak jól elrejtett okosság csillog. És higgyék el nekem, ez az írás csak hasonlít egy novellához, ez itt most nem egyéb egy elsuttogott vallomásnál a tárgyak lelkéről. A sógorom iróniája egyfajta öniróniává nemesedett; s ezzel már bátran lehetett közelíteni a tárgyakhoz. A sógorom, úgy általában, süket, valami szervi baj lehet a fülével, de ha a család suttogva cseréli az eszmét a konyhában, ő azt a kertben biztosan hallja, sőt, feleletet is küld rá, de nyomban.
Mindaz a parafenomén jelzés, ami öregségemben közelített hozzám, ahhoz én időben hozzáedződtem a lelkületemmel. Nekem nem pszichés, hanem spirituális bajaim vannak. Már az is furcsaság, hogy egy idő óta felkeresnek az angyalok, nem a szárnyas, a selyemruhás kerubínok, hanem holmi kislányok, akik megszülettek ugyan, de nem nőttek nagyra, mint az én kis Veronikám, erre a medicína azt mondja rá: nem állt be a légzési reflexük. Noica, a román filozófus állítja: a filozófia gátat vet a butaságnak. Nekem tehetségem van a szenvedéshez, de annyira, hogy azt már néha be is képzelem magamnak. Ehhez még az is hozzáadandó, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja, hogy egyedül van (Octavio Paz). S ez számtalanszor katarzis-helyzetbe hozott. És akkor ajándékot kaptam a sorstól egy olyan nyáron, amikor a fákat, ott, az aradi, szülői házban belakta egy fakopáncs. Hallhatóan, tisztességesen dolgozott az öreg, göcsörtös törzseken. Ennek a nyárnak már csak ráadása volt, hogy a sógorom az ócskapiacon felfedezett egy eredeti, gyönyörű Zsolnay zsírosbödönt. A szépség ott ragyogott a tárgy banalitásában, köznapiságában. Űrtartalmát megsaccolva, olyan hat, hét liternyi lehetett. Nem több. A sógorom, hogy demonstrálja, hogy lássam, ő menynyire komolyan veszi a régiségeket, külön az én számomra beszerzett egy gyönyörű albumot is, telve fényképekkel, festmény-reprodukciókkal a Zsolnay családról és termékeikről. Még csak ez lett egy feledhetetlen nyár a számomra, nem kényszerültem rá hallgatni a beszélőgép húgomat, illetve a fülemig elverődött a szöveg, de nem fogtam fel, nem rögzítettem. Az Iluci nevű nő nem is beszélt, hanem csúnyán duzzadó alsóajkára, az ajak párkányára buktatta ki a szavakat, mert ő mindent kimondott, ami megfordult a fejében, s főleg azt is, amit el kellett volna hallgatnia… Szóval én, az aradi konyhában a hallgatás magányába vonultam vissza, én voltam. Én és mellettem a Zsolnayak. Ez az album egy valódi családregény volt, ám értekezés is a magyar kerámiaiparról.
Ha belehelyezem a Zsolnayakat a magyar ipari forradalomba, látni vélem őket, hogyan nőttek a kezdeti fázissal. A Zsolnayaknak immanens problematikája is volt, hogyan lesz a földből, az agyagból, a kaolinból értéktárgy és örökös darab. Mint például ez az Aradon felhajtott zsírosbödön. Van formája, van színe, valami tompa zöldeskékség feszül rá. Finoman.
Számomra semmi kétség nem fért hozzá, hogy a Zsolnay zsírosbödönnek története, múltja van, valamikor gyerekek ülhették körbe, édesmama zsíroskenyeret kent nekik, megszórta sóval, édespaprikával. Még csak ez volt a delikatessz. A múlt században a zsírosbödönök uralták a spájszot, a proliknál olajnak híre-hamva se volt, és a zsírt nagyon be kellett osztani, hogy a következő disznóvágásig kitartson. Az igazi rántotthúsnak csak úgy van íze, ha disznózsírban sütik ki, s a vasárnapi ebédek utáni pillanatok ejtőzésében, amit emésztésnek hívunk, a család tudta, érzékelte a zsír ízét és hatalmát. Vannak tárgyak, amelyekre ránehezedik az időmúlás súlya, s vele egyidőben a gyógyíthatatlan levertség. Rögtön, az első percben láttam, hogy a Zsolnay zsírosbödön egy szomorú tárgynak számítható. (Miért, talán Sully-Prudhomme törött vázája nem szomorú tárgy, amikor még senki se tudja, hogy repedés van rajta?)
A zsírosbödönre a sógorom sorjázott rá egy kérdéssel:
– Hát ezt meg hová tegyük?
Világos, hogy zsírt manapság már senki se használ, tehát pillanatnyilag a bödön funkciója és sorsa a porban hevert, s akkor nekem hirtelen eszembe jutott:
– Tedd te, Ernő, a zsírosbödönt Etuska anyám kasznijára...
Szó se róla, a bödön a kasznin rangot kapott, kékes-zöldes mázával menten észrevétette magát. És akkor az történt, hogy vendégek jöttek, mert Arad egy olyan hely a térképen, ahol az emberek, a szomszédok még vizitbe járnak, ahol még finom, délutáni tésztákat tálalnak fel, valahogy úgy, mint Proust regényeiben. A vendégek csipegették a tésztákat, és menten észrevették a zsírosbödönt, az egyikük fel is kiáltott;
– Nahát, milyen gyönyörű egy hamvveder! Ki lakja be?
A némaságra, ami hirtelen beállt, én derítettem fényt:
– Világos, hogy az én Bíró Etuska nevű édesanyám... – s ahogyan ezt kiejtettem, a bödön hangot hallatott, s ebben a pillanatban egy kicsit meg is repedt. De ezt a kis surranó hangot csak én percípiáltam.
Czinczér Ernő sógorom pislogott, és úgy általában hálatelten nézett rám. Miként kerülhetett volna az én, 1942-ben elhunyt anyám a zsírosbödönbe, amikor abban az időben Aradhoz közel, Szegeden volt halotthamvasztó? Ernő sógorom, minden kommentár nélkül, szerzett az ócskapiacon egy fehér majolika vázát, s azt a bödön mellett helyezte el. Abba virágot hozott Bíró Etuska emlékére. És ettől kezdve Ernő példájára a szomszédok is virággal csengettek be, sose csomagolt, sose páratlan virággal, már ahogyan az a halottakhoz illik.
S ha már Bíró Etuska szelleme olyan szépen elüldögélt mellettünk, hát ne higgye, hogy semmibe vesszük. Virágot a bödönnek! Csak annyi, hogy a virágok hamar elfonnyadnak, nehezen viselhették el a bödön haldoklását. Egyik nap levettem a bödönt és alaposan szemügyre vettem, a repedés terjedt, világos volt, hogy a bödön haldoklott. Én főleg éjszakánként hallottam a bödön percegését, de ezt nem kötöttem Czinczér Ernő sógorom orrára, hiszen ő olyan boldog volt szerzeményével, a bödönnel.
Vannak az életben napok, amelyek színházi pillanatnak számítanak, mert mintha ezer gyertya fénye fókuszálna rájuk, még csak ekkor válnak sejthetővé az árnyalatok. S a bödön repedése, mintha járványos lenne, hatni kezdett a ház belső világára is. Imitt-amott repedések voltak készülőben, s én éjszaka, hallottam ezeket a repedéseket. De a kis seb tovább repesztve a kristályt észrevétlenül egy nap halálos íveléssel ölelte a vázát körül.
A sógorom, Czinczér Ernő és az lluci nevű nő esetében két önzés ütközött öszsze, eléggé külvárosi szinten, mert a férfi hobbija mellett a nőnek is volt hobbija, ő ott tunyult órákig a komputer előtt és játszott, utána egy régimódi seszlongon elnyúlva nézte a tévében az autó- és bicikli- versenyeket. Semmi mást. Soha életében nem végzett házimunkát, nem takarított, nem vasalt, nem stoppolt, nem kézimunkázott, ettől őt fölmentette az anyja, no meg én, aki napszámra dolgoztam helyette is. Hogy az emberek milyen kacifántosan szenvedtetnek, arra én már gyermekkoromban rájöttem. Ezt csak Oswald Spengler, a tragikus életérzés filozófusa tudná alaposan megmagyarázni. Egyszer merészkedtem megkérdezni az Iluci nevű nőtől, hogy nem unja-e az autó- és bicikliversenyeket.
Vizenyős szemét elnyugtatta rajtam.
– Nézem a tájakat is, az is egyfajta élvezet.
Magamban azt gondoltam: a bicikli egy pillanat alatt halad át a tájon, én pedig a tájakat szeretem hosszasan, merengve nézegetni.
A családi házban az Iluci nevű nő terrorizálta az urát, ám merőben más volt vele a helyzet az ócskapiacon, ott Czinczér Ernő, az áruismerő szakértő valaki volt, elismerés övezte, ő lett a régiségszakértő, a régiségkereskedő. Lesték, hogy hétvégén föltűnjék a sokadalomban, mert ott is egymásra lelnek azok az emberek, akiknek köze van egymáshoz. S aztán egy borongós vasárnapon, amikor alig volt mozgás a piactéren, egy bricsesznadrágot viselő úriember lépett melléje, és emigyen szólította meg:
– Ernő úr, van egy remek ajánlatom a maga számára, ugyan, vegyen meg tőlem egy padlásnyi bútort...
A sógorom parasztlogikája szerint egy padlásra sokminden beférhet, s ezért azt mondta, de egészen halkan, mintha mélységes meditációba esett volna:
– Tudom is én...
A bricsesznadrágot viselő dandy nem tágított, mintha megmakacsolta volna magát.
– Én megszámítom magának, Ernő úr ötszáz lejben. Na, mit szól hozzá?
– Látnom kellene előbb...
Az úriember továbbra is dandy módra viselkedett, elegánsan, lágy suhintással legyintett.
– Az ki van zárva. Ugyanis a padlás dugig van tömve bútorokkal.
A végén Ernő sógort leverte a lábáról a műkincskereső láza, elcsórt ötszáz lejt a konyhapénzből, és megvette a padlásnyi bútort.
Az Iluci nevű nő dúlt-fúlt, én viszont hallgatagon szemléltem, ami ezután következett. Még csak ez volt egy szépséges robbanás. Ernő sógor két kamionnal szállíttatta haza a szerzeményét, volt abban faragott támlásszékek sora, asztalok, asztalkák, szekreterek, amolyan hölgyeknek való kis íróasztalkák, polcok, sőt, még festmények is urakról, hölgyekről, blondellrámában. Ernő sógorom vezényelte a menetet. És ettől kezdve éjszakánként az öreg ház megtelt a régi bútorok sóhajtásával, nyekergő jajgatásával. S mindez hallhatóvá vált azok számára, akiknek füle van a tárgyak üzenetét megfejteni.
A házban mindenki nyugtalan lett, ott lebegett felettünk a padlásról alácsorduló történelem. A tárgyak egykori tulajdonosai, mind egy szálig a helyszínen teremtek és fintorogtak, hogy kedvenc bútoraik egy roggyant ház padlására kerültek. Ez már nem volt egy úri lak. Micsoda kegyetlen sors! A szellem-lények nyugtalansága tapinthatóvá vált.
S ebben az időben a Zsolnay zsírosbödönön már szemmel láthatóvá vált a repedés. Czinczér Ernő megkockáztatta, hogy hozzám forduljon:
– Te láttad azt, hogy a bödönnel baj van?
Bólintottam, és rögtön meg is vigasztaltam:
– Öreg holmi ez a bödön, Ernő sógor… A tárgyaknak is van életideje.
– De akkor, amikor én hazahoztam, még egyben volt... – akadékoskodott a sógorom.
Szerencséjére azt viszont a sógorom nem látta, hogy nagyobb baj is van, a ház falán, sőt a sarkoknál is repedések támadtak. De bezzeg szeme volt rá az Iluci nevű nőnek.
– ...nabazdmeg Ernő, most megint mit csináltál, megrepesztetted a házamat, igen, igen, az én házamat....
Az eltelt évtizedek alatt az Iluci nevű nőnek volt háza, autója, földje, s ezt he-tente az urával is tudatta. Ernőnek soha nem volt semmije se.
Czinczér Ernő sorstól verten, lehajtott fejjel elkezdte a padlásról lehurcolni a bútorokat, és odaajándékozni rokonoknak, barátoknak. Az Iluci nevű nő a tévé előtt elheveredve asszisztálta az egész kínlódást. Ő az autó- és bicikliversenyeiről semmi pénzért nem mondott volna le, néha még a horrorfilmekkel is delektálódott, amelyekben fémes, eltorzult hangon értekeztek egymással a földöntúli lények. (Olykor a kéz, melyet szerettünk, szíven sebez, nem ütve neszt / s a szerelem, a szív virága sápadva hervadozni kezd.) Ezekben a napokban a sógorom és az Iluci nevű nő tőmondatokban, egymásnak csettintve a szavakat értekezett egymással. Békülésről nem lehetett szó. A hangversenyeken ez az a momentum, amit a zenetudósok akusztikai szoktatásnak hívnak, amikor a zene megy magától, a karmester dirigálása nélkül is, s aztán berobban a Nagy Vad, jelen helyzetben az égre, földre szóló borzadály. A ház sarka a bútorok nélkül is repedt tovább. S ezzel aztán a már szinte hihetetlen melodráma került be a színre. Én tudtam, hogy a repedés a bödöntől eredő, s úgy terjed, mint egy betegség.
S akkor egyik éjszaka eszembe jutott valami, előkaptam az olvasónaplómat, s abban felfedeztem Michael Balint pszichoanalitikusnak 1953-ban írt könyvéről a feljegyzéseimet. A könyv a félelem élvezetéről szól. Sigmund Freud követői még csak akkor kaphatták fel a fejüket, gondolom, menten idegeskedni kezdtek. A pszichoanalitikus kifejti elméletét, hogy azok, akik rendszeresen és módfelett sok időt töltenek el autó- és bicikliversenyek nézegetésével, végső soron le akarják győzni az ön-félelmüket. Tudat alatt érzik, hogy erre önmaguktól képtelenek, s ezért eljutnak abba az idegállapotba, hogy olyasmit néznek, ami félelemajzó. Ebből a furcsa élvezetből aztán agresszivitás fakad, mert ha ők az életben sose lesznek győzők, legalább a drájvoló pilóták győzedelmeskedjenek. Az autóverseny-függő ember a legkegyetlenebb agresszivitásra is képes lehet. Nyilván, hogy az áldozatok a családtagjaik és a környezetük.
S amíg Czinczér Ernő sógorom és az Iluci nevű nő tőmondatokat dobálva értekezett, vívta a csatáját, én, személy szerint már győző voltam, hiszen megfejtettem, miből ered a mániákus, beteges autó- és biciklivsersennyel való delektálódás. Ez a nő utál bennünket, és mindenáron le akar győzni. S mi, akik ebben a házban éltünk, szép észrevétlenséggel átcsúsztunk egy regényes helyzetbe, anélkül, hogy mint szereplők hősökké váltunk volna. Minden megrekedt a hétköznapok szintjén. S a tárgyak, mint életünk tanúi szenvedik a sorsukat, jelen helyzetben repedeznek rendületlenül. Az ember gyenge és ezért keresi Istent, építkezik rá, tudva, hogy mennyire tudatlan. Már Kierkegaard leírta: tökéletlen vagyok, ezért keresem Istent.
Minden tárgynak, aminek súlya van, múltja van, annak emlékezete is van, s az emlékezés jelzéseket ad le, szépen, akkurátusan átalakítja a jelent. Még csak ezekben a napokban hallottam éjszakánként a normális füllel hallhatatlan zörejeket. A ház falai, a sarkok, a zsírosbödön, a behurcolt, idegen bútorok mindenféle jelzéseket adtak le. Mintha szellemárnyak botladoznának közöttünk, a házban. S a két ember összecsapásaiból felfedeztem önmagamat. Czinczér Ernő és az Iluci nevű nő a pusztulás feletti röhögéssel estek egymásnak, mintha nem hinnék el egymásról, hogy ők még erre is képesek. Aztán egyik este az Iluci nevű nő újból kitört, csúnya, duzzadt alsóajka párkányára szavakat köpdösött ki.
– ...Mit csináltál te, Ernő az én házammal? A bútorokat lehordattad a padlásról, de a ház fala tovább reped, látom én ezt nagyon jól...
– Iluci édes (mindig csakis így szólította a feleségét, soha másként, egy életen át), ne haragudj, de én nem tehetek róla, hogy az anyád egy szar salakházat hagyott rád...
Erre az Iluci nevű nő, akiről jó sokáig azt hittem, hogy a testvérem, amíg alaposan meg nem alázott, meg nem szenvedtetett, de erre még visszatérek majd, hirtelen felemelte a jobb karját, és háromszor alaposan belevágott az urába. A gesztusból kiderült, hogy ezt nem először csinálja, és az is, hogy a verést nagyon komolyan gondolja. Ilyesmi a mi családunkban eddig még sose fordult elő. Legalábbis én nem tudtam róla.
Még csak annyi történt, hogy az ütés pillantában a Zsolnay zsírosbödön alig hallható zajt ütve kettészakadt. Holtában ott hevert a Bíró Etuska nevű anyám kaszniján.
Velem csak annyi történt, hogy kitört rajtam az önfájdalom, s már csak azt mondtam, amit hittem, ami nagyon fájt:
– Ez nem lehet igaz – nyögtem ki, mert végre a nézetből látás lett. – Egy nő, aki veri az urát, az nem lehet az én testvérem.
Tabula rasa.
