(A Sétatér. Hontalan és Bálna kézenfogva kifele a színházból. Furcsa, nehéz illat a levegőben. Eső utáni. A fák gőzölögnek. Az ólomsúlyú illat az égitesteket lenyomja a földre, a Hold a tóból leskelődve a gesztenyefákra kacsintgat. A csillagok sugarai hétrét görnyedve világítanak.)
Bálna: Repülő ágyunk nem állt meg a semmi partján. Hasonlóképpen a szavakhoz, hullócsillagként ropogott bele a tócsába. Mindez hangtalanul, mert a csend nem olyan, mint a szikla. Hogyha ráütök, nem víz fakad majd belőle.
Hontalan: szavaimnak kezét-lábát kitörték / királyfiak, sárkányok és baktató / bálnák szorítnak s egyre késik altató / dalával ágyam – álmaim letakarták.
(Bálna már jóideje csak egy Hercegről mesélt, aki őt, bárhova is menne, követi. Egy Hercegről mesélt, aki őt megátkozta. Hisz csak egyszer engedi meg egy évben, hogy sírhasson. Ő pedig azóta is lót-fut, menekül, nehogy a Herceg még egyszer rátalálhasson. Azt Bálna nem úszná meg élve.
Hontalan mindig is tudta, nehéz lesz lefejtenie Bálnáról az átkot. Sohasem tudhatott biztosat felőle. És most, hogy túlságosan is közel merészkedett hozzá, a lány magával vonszolta mindkettőjüket valami „szaggatott zuhanásfélébe”, olyan sebességgel, amilyennel csak a holdsugarak tudnak föltörni a tó mélyéről.
Kis idő múlva már nem is kaptak levegőt. Ott álltak valahol egy fatörzs mögött, karnyújtásnyira a Holdtól. Azzal a hideg, fojtott-vacogó lángolással közeledtek egymáshoz, amely a csillagokból látszik hűvös nyári éjjeleken. Ezért volt az egész annyira furcsa, különös és nyomott, mint a sétatéri gesztenyefák illata eső után, szárnyalóan magától érthetődő; szikrázó és puha, keserű és édes.
Iván csak nézte merően Bálna szemeit és szorította, olyan erővel, mindig valahogy úgy, mintha bármikor kicsusszanhatna kezei közül. Valahol megérezte, hogy Bálna fölényessége csupán álarc és a száguldás megijeszthette a lányt. Ezért kezdett el mesélni csokievő sasokról és katicabogarakról, néma grófkisasszonyokról és csillagokról, és hogy megállíthassa valahogy Bálna egyre gyorsuló menekülését.
Iván hitte, létezik mélyebb dolog a szónál, melyben két ember teljesen át tudja adni önmagát a másiknak; Hontalan ezt a feneketlenül mély dolgot a szorításban találta meg, és amikor Bálna opálos fényű szemeibe nézett, úgy vélte, képes minden gátat átszakítani és átzuhogni egy olyan helyre, ahol „a tűz kialszik, a szűzek eltűnnek és a katonák meghalnak”.
Bálna eleinte tiltakozott a mesélések ellen és bolondnak is tartotta kissé ezért Hontalant, aztán megszokta a fojtó lángolást, és elfogadta félig-meddig Ivánt is, de megfeledkeztek az átokról. Ezért nem csodálkozott senki, mikor végül elbuktak. Mert aki a bálnák dalát szeretné hallani, annak a tenger fenekére kell alámerülnie. Márpedig a tenger mélyén – izzanak a csillagok.)
