Amikor 1990-ben Karácsony Benőnek hosszú idő után válogatott novelláskötete jelent meg, a könyvet Géczi A. János rendezte sajtó alá. Ő írta a gyűjtemény személyes hangú bevezetőjét is – pályája elején tartó prózaíróként, első novelláskötetének megjelenése után néhány évvel, de még második novelláskönyve megjelenése előtt. Az előszó arra kereste a választ a személyes rokonszenv vállalásán túl, hogy mi az, ami Karácsony Benő munkáiból és attitűdjéből átsugárzik az akkori jelenbe. A Karácsony Benő-féle paradoxonok, illetve a dolgok végtelen relativitásán való rezignált élcelődés természetesen Géczit is megérintették: „prózairodalmunk szép számú megírandó regényből és megannyi potenciális regényíróból áll. És ha majd minden regény megírattatik, biztosan kerül majd irodalomkritikus, aki a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy a sok regényíró között akad bizony néhány ígéretes novellista is.”
Nem kerülhetem el, hogy ne vonatkoztassam magára Géczi A. Jánosra, a novellistára is e megállapításokat, hiszen ő maga is ezt tette a Karácsony Benő-előszóban: saját nemzedékének prózaíró-elődeit kereste, de saját magányának előzményeit is, saját élethelyzeteinek párhuzamait is. Karácsony Benőben több szinten ismerhetett önmagára. Humora és kívülállása nem biztosíthatta számára a hétköznapokban a „győztes” szerepét, ahogy Karácsony számára sem. Akik személyesen ismerték, mégis elmondhatják: szellemi habitusa lehetővé tette számára, hogy az igazán lényeges dolgokra figyeljen. Nem a körülmények megváltoztatásán munkálkodott, de mindig pontosan, egyetlen villanásból értette a körülményeket, és egy szája sarkában bujkáló mosolyba be is tudta burkolni őket. Makacsul tudott dolgozni a körülmények ellenében, de nem azért, mert változtatni akart volna rajtuk, hanem mert bizonyos volt benne, egy általánosabb értelemben mégis neki van igaza, és nem a körülményeknek. Úgy sejtem, szerette a tartós dolgokat (ha könyvet tervezett, csakis kemény táblával érezte igazán a magáénak), és ez a tartósság mindig konkrét és anyagszerű volt ugyanakkor. A manufaktúra-korszak művészeit és mesterembereit idézte munkáival – így dolgozott, és így alakította szövegeiben a nyelvet.
Lássuk konkrétabban is, mit emelt ki Karácsony Benő írói működéséből: a hangvételt, a hozzáállást, illetve írásai hangulatát. Azt, amit „az örök-magányosak, az afféle hangzatos írói programmal nem rendelkező, mert nem is rendelkezhető, csak »civilben«, második műszakban írók” jellegzetes magatartásának érzett. A magánszféra és a közösségi relevancia sajátos módon ért össze ebben a koncepcióban: „a megélt egyediből, sajátságosból kibontani, kibogozni a továbbmutatót, általánost, időtlent. És mindezt a közért önként felelősséget vállalók, a mindenkori pengeélen táncolók »ökonomikus tömörségével«, de ugyanakkor a magánember játékosságával, a vállalt feladatból adódó másság rejtegetésének azzal a játékosságával, amely nyitva hagyja, mintegy biztosítja a megörökített, láttatott közösségbe való visszatérés egyetlen mozzanatát.” Ezek a visszatérések mindig a kisközösségbe / kisvárosba vezettek nála is, egy otthontalan otthonosságú térbe. A Géczi-novellák világában, amely legjellegzetesebb formájában 1989 előtti világ, létezik a „második műszak” szférája, de a szereplőktől általában összeegyeztethetetlen dolgok összeegyeztetését kívánja meg. Ha a szereplők gyöngébbek volnának, a skizofrén létezés felé sodródhatnának. Így csak belátják, hogy valamelyik szférában szükségszerűen alulmaradnak.
Önkeresők történeteit tartalmazza az 1987-es, első Géczi-kötet, a Holdfényben. Bentlakási közösségek, fiúcsoportok dinamikája jelenik meg több írásban is (A mezsgyén, Kedden este, nyolc után) – alaptörténetek ezek a huszadik századi prózában Móricz Zsigmondtól és Ottlik Gézától Székely Jánosig, Szilágyi Istvánig és Láng Zsoltig. Géczi történeteiben a fiúbandák kegyetlenek, de lehetőséget nyújtanak a saját erő felismerésére. Az utak általában kifelé vezetnek a közösségből és a közösségi játékszabályokból – azokon kívül van az énnek igazi élete.
Egy másik viszonyítási pontot, amelytől többnyire el kell rugaszkodniuk az önkeresőknek, a régi, távoli otthon jelent: a visszatérés egykori színhelyekre egyszerre térbeli és időbeli utazás a Géczi-hősök számára (Gipszpapagáj, Kihelyezés, Holdfényben). További archetipikus szerkezetű történetek hősei sofőrök (Úton, hazafelé, A vadkacsák is elmennek?), illetve olyan férfiak, akik gyakran járják magányosan az útjukat (A fék). Géczi A. János elbeszéléseinek erőssége ebben a könyvben a helyzetek aprólékos kidolgozása, a pontosság. „Nagy” történeteket hiába várna tőlük az olvasó – itt nincs lekerekítettség, inkább a kimerevített, kinagyított pillanatok és részletek érvényesülnek. A mezsgyén kamaszszereplői egy Antonioni-filmet említenek, amelyik meghatározta látásmódjukat. Aztán az alagsori ablakban, mint egy képernyőn fel-felbukkanó, csupán egy-egy pillanatra létező női lábszárakat nézik.
A térbeli és időbeli utakat összekapcsoló történetekben a felnőtt leválását figyelhetjük egykori énjéről és környezetéről, amely korántsem problémamentes. Kompromisszumok, elégedetlenségek, a múlt irracionális rétegeinek kiiktathatatlan volta bukkan fel minduntalan ezeken az utazásokon. A történetek a korábbi generációk életmintáinak folytathatatlanságát is jelzik. Akárcsak azt, ahogy a determinizmus sajátos, nyolcvanas évekbeli változataiban mennyire beszűkült mozgástér áll a szereplők rendelkezésére: a kihelyezés, illetve a kitelepedés alternatívái nem kínálnak teljes meggyőződéssel vállalható opciókat a fiatal szereplők számára. Ezek egyenes következménye lesz a körülményekhez igazított vágyak élményköre, amely ellen jól érzékelhetően lázadoznak a szereplők.
A Patthelyzetek című, második novellagyűjteményben (1992) folytatódik a helykereső, „több műszak” szorításában létező emberek problémáinak analízise. Megnő az írófigurák, illetve írással is foglalkozó szereplők száma. Ez lehetőséget nyújt Géczi számára a helykeresésre vonatkozó reflexiók spontán közbeiktatására. Valamivel nyitottabbá válik a tér a történetekben: emigránsok, külföldön élő rokonok és ismerősök bukkannak fel néhány írásban, de jellemző módon a helyzetek pontos felmérése nem a külső nézőponthoz kötődik. A belső eltávolodás, a belső távlat elnyerése a legfontosabb a szereplők számára. Ezek az analízisek éppen eléggé kegyetlenek tudnak lenni az énnel szemben, nincs szükség arra, hogy dokumentálható, külső távolság támassza alá a helyzetelemzéseket.
Egy írói hagyaték gondozásának vagy megsemmisítésének lehetőségei között tétovázik a könyv utolsó elbeszélésében, az Őrségváltásban a főszereplő. Apafigurát szeretne magának, amolyan igazit, akivel vitatkozni lehet. De az író-apa szerinte „nem játszotta meg a mindentudót, az erőset, a virtuskodót, sőt — s ebben mindig is következetes maradt — mindig a tépelődő, a mindenre rákérdező, a mindent megérteni, rendszerezni akaró, »következetesen földön járó« arcát mutatta”. Ebben a novellában írja meg Géczi azt, hogy milyen lehetne egy „két műszakban” dolgozó író, akit igazából sem hétköznapi munkaközössége, sem az irodalmi élet nem fogad be. Családja sem feltétlenül tudja feltörni elzárkózását: műhelyjegyzeteit olvasva, utólag kerülnek hozzá a legközelebb. Magányos marad, miközben regényeit írja. Mark István halála olyan, mint a szürrealisták által feltalált „objektív véletlen”: szükségszerű, de mégsem előre eltervezett. Halálában Mark István megtalálja azokat az olvasókat, akiket már nem zavar különös kétlakisága. A hagyaték életre kel.
Géczi A. János prózája kapocs a romániai magyar irodalom történetében: Vári Attila és Mózes Attila nyomvonalán halad, Palotás Dezsővel közel egy időben érlelődik, és a Láng Zsolt korai novelláinak életérzésétől sem idegen ez az elbeszélői habitus, noha nyelvileg kevesebbet kísérletezik. Szuverén, egy tömbből faragott írói világ, amely sok szálon kapcsolódott az 1989 előtti Románia lefojtott légköréhez: annak sötét tónusú, helyenként groteszk kivetüléseként olvashatjuk.
A rendszerváltozás után a szerző az értelmes cselekvés lehetőségét találta meg a kiadói munkában – a Kriterion, majd a Polis Könyvkiadó munkatársaként, a Kalota Könyvkiadó alapítójaként és tulajdonosaként. A prózaíró ebben a folyamatos jelenlétet követelő munkában háttérbe szorult, de szóban elmondott történeteiben, könyvterveiben mindvégig jelen volt az alkotó ember. Két novelláskönyve anyagának újraközlésével, illetve az irodalmi sajtóban megjelent további három történet kötetbe emelésével egy kivételes ember portréját idézhetjük fel. „Én 2033-ban lennék 80 éves” – írta a halálos betegséggel számot vetve. Játék és fintor volt ez is. Egy teljes, értelmes munkálkodással telt élet egyik utolsó jeladása. Joggal remélhetjük, hogy lesznek, akik 2033-ban felidézik majd ezt a mondatot.
Géczi A. János Csak fiataloknak című posztumusz gyűjteményes kötetének utószava
