A könyvtár nem szentély, nem templom, nem iskola, sokkal több. Még senki sem tudta meghatározni, hogy értékében milyen fenségességgel azonos. Sajnálatos, hogy a földlakók eddigelé nem tudtak ebben az ügyben közös nevezőre jutni, a fogalom-szegénység ugyanis leépítheti a szellemet, nagyobb rombolást okozhat a jövőbe kapaszkodó emberi lényekben, mint a kiürült gyomor, a rák vagy az istentelen életmód. Noha az emberek már mindent kiderítettek, mindent kikísérleteztek, a sokféleségben is egyetértettek, a jelenhez, a múlthoz és a jövőhöz kapcsolódó kérdéseket, hajdani és majdani történéseket, logikai összefüggéseket, kilátásokat, és a lét – nemcsak az emberi – tulajdonképpeni értelmét is megfejtették vagy megfejteni vélték, de a könyvtár meghatározásában tehát megbukott az emberi elme.
A könyvtárosnak nem az volt a dolga, hogy a könyvtár mibenlétén elmélkedjék, kiadta vagy elhelyezte a polcokon a kölcsönadott, majd visszahozott könyveket, szabadidejében meg olvasással töltötte az időt. Egy nap úgy érezte, hogy a kezébe került könyvet a teljes csend és elszigeteltség körülményei között tudná csak elolvasni, magára zárta hát a vastag üvegfallal körülvett helyiséget, és nekifogott az olvasásnak. Másnap nem nyitott ajtót az érkezőknek. Olvasott. Harmadnap is ott találták, negyednap is, hetek múltával is. Nemsokára sokasággá bővült az üvegfalon kívül álló bámészkodók száma, nézték a könyvét olvasó könyvtárost. Figyelmesen, lassan olvasott. Arcán hol a lelkesedés öröme lángolt, hol a kétségbeesés arctorzító kilátástalansága, néha mintha felfedezett volna valamit a sorok olvasása közben, ilyenkor a hit, a remény és a végtelen öröm uralkodott a vonásain, hogy nemsokára teljesen rágörbülve az asztallapra, úgy nézzen maga elé, mint egy eszement, kétségbeesett öngyilkosjelölt. Persze voltak derűs pillanatai is, az emberek odakint ezt igencsak méltányolták, valaki tapsolt, lepisszegték, mert nemsokára ennek az ellenkezőjét lehetett látni a könyvtáros arcán, a lemondás, a beletörődés fekete felhőit, úgyhogy csak suttogva lehetett beszélni, nehogy az üvegfal mögé suhanjanak a zörejek, s megzavarják a könyvtárost az olvasásban. Akik csak szórakozásból töltötték idekint az időt, fogadásokat kötöttek, hogy az a féleszű odabent mikor fogja befejezni az olvasást. A vélemények erősen eltértek egymástól, voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy soha. Ezeket nem pesszimistáknak nevezték, merthogy Isten felkent szolgái voltak, tulajdonképpen sehogy sem merték nevezni őket, a hitnek nincs logikája, semmi köze a premisszákhoz és az ezekből levonható következtetésekhez, a hit az hit, és ennyi.
Hetek teltek el, amíg kihívták a rendőrséget. Kopogás, ökölcsapás, üvegfalrugdosás, ordítás, fenyegetés, könyörgés, semmi. A könyvtáros tovább olvasott. Órákig tanácskoztak a tanácskozók, amíg szótöbbséggel döntés született: fel kell robbantani az üvegfalat. És a tűzszerészek robbantottak. A fal lezuhant. A könyvtárost hordágyon vitték a városi kórházba. A könyv az asztalon maradt. Sokan álltak az asztal körül, nézték a könyvet. A fedelére semmi sem volt ráírva. Valaki bele kellett hogy lapozzon, hogy kiderüljön a titok. A legkíváncsibb olvasó vállalkozott rá, egy gyereklány. Az első oldalon az ABC betűi voltak felsorakoztatva egymás után, a második oldalon úgyszintén. És a harmadikon, és a negyediken, és az ötödiken, és így tovább, az oldalak mindegyikén. Akkor döbbent rá ez a tömeggé bővült sokaság, hogy az emberek mindent kikísérleteztek, megoldottak, megfejtették a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz kapcsolódó kérdések mindegyikét, a lét tulajdonképpeni értelmét is beleértve, de a könyvtár meghatározásán kívül megfejthetetlen maradt és minden bizonnyal az is marad mindörökké a legnagyobb csoda: az ABC betűi A-tól ZS-ig.
2011.
