– Mindegy, hogy véletlennek nevezzük vagy sorsnak. Ide születtem, ez történt. Nem hiszek a „leszületésben”, a testet túlélő lélekben. Ez az egy élet van, ezt nem kéne elszúrni. Li mesternek – aki persze én vagyok – van egy példabeszéde arról, milyen az élet. Ezt most nem fejtem ki – akit érdekel, olvassa el a könyvet –, de azt elmondom, hogy e szerint az élet, ami a test, a lélek és a szellem köre, teljes, befejezett kör. Önmagába zárul, és ez így szép. Minek még negyvenhat ilyen kört melléképzelni? A halhatatlan lélek képzete gőg: az ember nem tud alázatosan beletörődni végességébe. A kérdés persze nyilván a haza fogalmára irányult. Nekem ez a hazám, és ez komoly dolog. Miközben az ókori görög gondolkodók és költők megigéznek, a görög szellemről való elképzeléseim nyilván egy magyar lélek elképzelései. Szerencsére a szellemben nincsenek határok. Olykor Hérakleitosz és székelyvarsági erdész barátom gondolatai találkoznak bennem. Visszatérve: nevezhetjük véletlennek, hogy ide születtem, de mivel így esett, ez már végzet.

– A nevetés csodálatos módja annak, hogy fölébe kerekedjünk annak, ami fölébünk kerekedett. Elnyomott népek vicceket gyártanak a diktátorról; füstös kocsmák zugaiban, baráti társaságokban, lakások mélyén mondogatják egymásnak az emberek ezeket a vicceket. Szellemileg így állnak bosszút. Mondják, hogy a népek nevetve válnak meg a múltjuktól. A népek persze sohasem válnak meg a múltjuktól, csak ha kiirtják őket, de az tény, hogy ha nevetni tudsz azon, ami szorongat, máris beljebb vagy valamivel. A gyalázatos, szinte hazaárulásnak tekinthető bukaresti focivereség után az interneten egy vicces videó terjedt. Néhány nap alatt egymillió ember látta. Ennél egészségesebb feldolgozási módja nincs annak, ami amúgy feldolgozhatatlan: hogy mennyire tartás nélküli az anyaország népe. A diktátorokat persze a világ minden táján jobb volna nemes egyszerűséggel kivégezni, de ha ez nem megy, marad a szellem bosszúja, a nevetés. Katarzisnak is elmegy. 

– Emlékszem rá, hogy gyerekkoromban milyen nyitott volt a világ. Délután, amikor a Mechwart-térre mentem játszani, ahogy a Kapás utcából kifordultam a Margit körútra – akkor Mártírok útjának hívták –, ferdén szemembe tűzött a nap. Melegen vakított. Ez a kép gyerekkorom metaforája lehetne. Megyek előre vakon a fényes, lágy, hívogató nyitottságban. Tudtam, hogy felnőtt leszek egyszer, de ez a hívás is belefért. Mert a felnőttek világa – amit Vica fekete bútorú, félhomályos lakásába lépve merevnek és megközelíthetetlennek éreztem – nem egyértelműen volt az. Szóval nem olyan gyerek voltam, mint A bádogdob Oskarja, aki elhatározza, hogy nem fog felnőni. Felnőtté válva persze az ember hajlamos úgy érezni, hogy ez a világ cella, de ha valaki a saját gyerekkorába vágyik vissza, akkor ott valami baj van. Úgy is mondhatnám: gyerekként könnyű gyereknek lenni; a kunszt az, ha valakinek ez felnőttként sikerül. Aki a mai világban felnőttként nyitott tud maradni, annak gratulálhatunk: megőrizte magában a gyereket. Miskin herceg. Én örülök annak, hogy ezzel kapcsolatban harmonikus a helyzetem: a külvilág általában ugyanúgy lát engem, mint én magamat: gyerek-aggastyánként. Úristen, mennyi mindenen vagyok túl! Minden pillanatban világok zúgnak át rajtam, és mindenre emlékszem. Ugyanakkor mindenre kíváncsi vagyok, ami elém kerül. Mindent a nulláról gondolok végig. Legalábbis igyekszem, hiszen tudjuk, hogy a hermeneutikai körből nem lehet kilépni. Gyereknek maradni és aggastyánná lenni: ez megfelel annak a tudathasadásnak, amit közelség és távolság ambivalenciájának mondhatunk. A gyerek közel van mindenhez, az öregember távol. Aki író, az tudja, miről beszélek. Olyan közel lenni a témához, hogy égessen, ugyanakkor olyan távol lenni tőle, hogy formálni lehessen. Ha a közelség hiányzik, szenvtelen, unalmas mű születik. Ha a távolság hiányzik, dilettáns mű. Nagyanyám halálos ágyán ülve egyrészt állat módra szenvedtem, másrészt valahogy fölülről láttam a helyzetet, és éreztem, hogy ez nagyon jó. Hogy most valami fontos történik.

– A ragyogás ideje című esszékötetedben többször is említed, hogy az ókori görögök a szabadság és a végesség együttes tudatának hősei voltak, és hogy mai világunkban szinte mindannyian tulajdonképpen irtózunk a szabadságtól. Beszélnél erről egy kicsit?

– A szabadság ebben a pillanatban nekem valami olyasmit jelent, hogy az ember, akinek aktuális léthatárán karók állnak ki a földből, odamehet, kihúzhatja az egyik karót, és valamivel odébb leszúrhatja. És így tovább, egészen a halálig. Ez a lehetőség mindenki számára adott, mert a szabadság létünk alapvonása. De hányan élnek vele? Hányan merik megközelíteni azokat a karókat? Hányan élnek úgy, hogy minden pillanatban az adott élethelyzet határait keressék? Hányan merik kitenni magukat a semminek, az előre nem láthatónak, a veszélyesnek? Az ősi felfogás szerint a művész a Szaturnusz kegyeltje. A korabeli világképben a Szaturnusz volt a Naprendszer legszélső bolygója. Aki jelképesen a Szaturnusz talaján állt, az belelátott abba a semmibe, amibe a többiek, a nem-alkotók nem. Az én barátaim nagyrészt alkotó emberek. Egyszer majd talán meg merem kérdezni magamtól: közülük hányan állnak a Szaturnusz talaján? És én vajon ott állok-e? Nem tartozom a hivatásos aranykorsiratók közé. Nem hiszem, hogy az ókori görögök világa a Kánaán volt, amihez képest most csak sínylődünk. De az biztos, hogy a mai világnak – miközben azt hirdeti magáról, hogy a szabadság birodalma – alávetett kreatúrákra van szüksége. Ilyeneket termel. Néha jön valaki, aki azt mondja nekem: az, hogy görögül tanulok, csak menekülés. Így is fölfoghatjuk. Én inkább úgy élem át, hogy megpróbálok megmerülni abban a fényben, ami ebből a letűnt szellemi világból árad. Mert ebben a fényben lesz látható, mi történik ma velünk.

 

– Önmagában nem jó jel, mert a plebs a dilettánsra és a zsenire is legyint. De a művészi érzékenység tényleg a szellemi túlélés záloga. A bevásárlóturisták és plázabúvárok világában az ideákra fordított tekintettel élni – ez mindenképpen kihívja a sorsot maga ellen. Cocteau azt mondta, manapság az arisztokráciának egyetlen formája maradt: a költészet, és mindig a guillotine alatt végzi. Nem árt persze észben tartani, hogy a művész nem az emberek fölött él, hanem értük. Az alkotás eleve közösségi és közösségteremtő aktus. Ha netán megírok egy jobban sikerült verset, azonnal keresek valakit, akinek fölolvashatom. Ez a vers akarata. Aki fölényesen azt mondja, hogy nem érdeklik az olvasók, mert ő csak magának ír, hazudik.

– Filozófia szakon a diplomamunkám az volt, hogy egy tanulmány kíséretében lefordítottam Parmenidészt hexameterekben. Mert eddig olyan filozófusok fordították, akik nem költők, és nem érdekelte őket a forma. Eddig tehát csak prózafordításai voltak. Komplex feladat volt: Parmenidész tankölteménye filozófia, költészet és vallás megbonthatatlan egysége. Heidegger, aki Parmenidészig nyúl vissza, költői filozófus. Régi rögeszmém, hogy a filozófia nem tudomány, hanem inkább művészet. Gondolatokkal képet festeni. Amikor egy gondolat vagy kép megragad, és alkalmasnak tűnik arra, hogy valami szülessen belőle, azonnal látom, hogy vers, regény vagy esszé lesz. Ez adja magát. Persze gyakran lopok magamtól: egy-egy vers elemei helyet találnak maguknak filozófiai szövegeimben. A sznobok ezt magánmitológiának nevezik.

– Sok ilyen hármast alkothatnánk még. A Hérakleitosz-Parmenidész-Hei-degger csapat persze tetszik. Ez egy szerves egység. Az ontológia története a preszókratikától a hermeneutikáig – és talán még tovább – húzódó ív. De ha nem diakronikusan nézzük, akkor ez nem ív, hanem körtánc. Heidegger volt a leggörögebb német, Hölderlinnél és Nietzschénél is görögebb. Parmenidészt és Hérakleitoszt korábban szokás volt szembeállítani olyan alapon, hogy előbbi a moccanatlan lét, míg utóbbi az örök változás hirdetője. Parmenidész 8. fragmentumát ennek fényében értelmezték. Így Parmenidész olyan gondolkodó lett, akinek tankölteménye voltaképp vitairat Hérakleitosz tanaival szemben. Heidegger, Gadamer és mások ezt a leegyszerűsítő felfogást megcáfolták. A lét kérdését újra föl akarták tenni.  Tiszta forrásból akartak inni. Szerintem Heidegger a 20. század legnagyobb filozófusa. Annak idején görögül is azért kezdtem tanulni, hogy a Lét és időt megértsem. 

– Elutasítanám. Ami volt, az mind bennünk van. Persze az elmúlt szellemi világok hatásai közül a romantikáé a legfontosabb. A romantikus esztétika állította be mai látásunkat. Szerintem a posztmodern is romantikus áramlat. Már a neve is siratószó. Poszt. Mintha azt mondanám: A Nyugat alkonya. A történelem vége. Caspar David Friedrich, amikor a választófejedelem levelet ír neki, amelyben közli vele, hogy nagyon megragadták a festményei, és szeretne találkozni vele, azt feleli: nagyon megtisztelő az ajánlat, de nincs értelme, hogy találkozzunk, mert az az ember, aki a képeimet festette, a találkozáskor úgysem lenne ott. És mert azokat a képeket az a másik Friedrich festette, a szellemlény, mindig is képesek lesznek rá, hogy az ember szívét összeszorítsák. Böcklin is mindent tudott a fájdalomról.

– Nagyon sokáig nem állt a számra, hogy költő vagyok. Eleve későn kezdtem írni, az első kötetem 37 éves koromban jelent meg. Arra gondoltam, hogy Babits a költő, én csak verseket írok. Aztán – a fordulópontra nem emlékszem – egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem érzem a hübriszt, amikor költőnek nevezem magam. Félni attól, hogy kiröhögnek? Mit érdekli az embert ez, ha időnként őrjöng benne az érzékenység, ha rendszeresen meghatódik a létezés csodájától, és ha úgy érzi, pillantásával lángra tudja lobbantani a világot?