(Folytatás előző számunkból)
Mottó:
Szólt vissza a vár: „Én azzal törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony, ami
Örök, azt nézem én, a szellemet.
(Petőfi Sándor)
Kedves északi rokonaink nem félnek annyira az idő és térbeli messzeségektől, mint a mi katedrát birtokló egyetemi tanáraink.
G. Hilden 1922-ben azt állítja, hogy a fehér hajú ősfinnek Egyiptomból Mezopotámián keresztül vándoroltak mai hazájuk területére. H. Lohn 1925-ben azt bizonyítja be, hogy az ősfinnek Egyiptomból Mezopotámián át vándoroltak északi területre és vitték magukkal a délen örökölt nyelvüket...
„A finn tudósok megállapításainak helyességét a földrajzi adatokon kívül a finn nyelv szókincsének mai összetétele: a különböző területeken különböző nyelvekből átvett jövevényszavaknak tekintélyes száma is bizonyítja. Kétségtelen, hogy az ősfinnek azokat a szumír-akkád-szanszkrit stb. eredetű szavakat mint jövevényszavakat csak délen, Mezopotámia területén vehették át, amelyek a finn szókincsben mai napig kimutathatók”. (Zsuffa Sándor 1966–2004)
(Tekintettel arra, hogy az internet ma eléggé elterjedt, feleslegenek tartom rengeteg zárójellel, in szócskával s lapszámmal terhelni a szöveget.)
Az angolok azonban e téren a finnekre is rávernek. Egyszer csak azt olvasom, hogy egy angol kutató (Aldridge) így kezdi egy dolgozatát: Úgy látszik, igazuk van azoknak az epigrafusoknak, akik azt állítják, hogy a nagykerekű szekerekkel utazó királyi szumírok a finnugorok közé tartoznak.
Hát ez érdekes, gondolom. Miután a finnugrászok és a szumírkodók egymásnak a leggyűlölködőbb ellenfelei, ez a megállapítás mindkét tábort le kell, hogy szerelje, és most már könnyezve egymás keblére borulhatnak!
Miután a nyelvészek gyakran azzal dorgálják a magamfajta műkedvelő újságírót, hogy ha valamire kíváncsi, miért nem nyelvtudósokhoz fordul, miért levitézlett katonatisztekhez vagy bányamérnökökhöz? – gondoltam egy nagyot, s a finnugor intézet igazgatójának, dr. prof. Lakónak küldtem el az angolok cikkét azzal a kérdéssel, hogyan kell állást foglalnunk a benne kifejtettekkel kapcsolatban? Eltelt egy év is, válasz nélkül. Egyszer itt járt László Gyula régész valami más ügyben, s mikor menni akart, benyúlt zsebébe s kiveszi Lakóhoz írt levelem, gyűrött állapotban. Azt üzeni Lakó, hogy ő.... nem.... hogy is mondta?.... nem foglalkozik ilyen vonatkozásban a kérdéssel! Mikor a levelet széthajtogattam, esetleges megjegyzéseket várva a margón, csak azt állapíthattam meg, hogy a professzor a rántott karajt szereti, nagy, zsíros prézlimorzsákkal volt tele!
Azokat a szerzőket, akik a finnugor népek művelődését az olvasók vagy legalábbis a magyar szakos egyetemi hallgatók előtt népszerűsíthették volna, tökéletesen elhallgatták. Nemcsak műforítókat, mind Zempléni Árpád vagy Vikár, de néprajzosokat is, mint pl. Lükő Gábor; Fiók Károly numizmatikusnak azt a tanulmányát, amely arról szól, hogy az ugor népek valaha sokkal délebbre éltek, és lovas civilizációkban, a katedra által főromantikusnak gúnyolt Huszka József vette fel a Székely ház című kötetének függelékébe, de azóta sem emlegeti soha senki!
A filológiai őstörténet – Beregszászi Nagy Pál, sőt még a saját irányzat egyik alapvetője, Révai Miklós is kiutáltatott a tantervekből. Azt az eszmét, hogy a nyelvek karakterét nemcsak az egyenes ágú leszármazás alakítja, és hogy a nyelvek fejlődésének nemcsak divergens, hanem konvergens áramlatai is vannak, nem vették figyelembe. Különösen jellemző, hogy Révainak azt a meghatározását, hogy vannak közelebbi és vannak távolabbi rokonságok, elutasították, így viszont semmi magyarázatot nem tudtak adni olyan jelenségekre, mint például a magyar és a latin nyelv között olyan hasonlóságok, mint például a fiu szó, vagy egy sajátságos latin jövőidő használata, (epistola mihi scribenda est), az a bizonyos -andó, -endő, ami, ahogy mondták, a magyarban nem használandó és kerülendő. Miután nem találtak sem délnyugati szláv, sem óközép-felnémet közvetítésre, márpedig szerintük a magyar képtelen arra, hogy valamit egy klasszikus nyelvből átvegyen, ha azt nem csócsálta meg,
nem rágcsálta elő a számára egy ószlován
vagy alfelbajor előzmény, s ezért olyan szavakat, mint állandó, várandós, teendő, halandó, jövendő kiküszöbölt volna a nyelvből, a nyelv jövendőjével együtt!
Az igazság az, hogy a magyarnak a legkülönbözőbb nyelvekkel vannak olyan közös szavai, amelyeknél a kölcsönzés, az átvétel módja, alkalma elképzelhetetlen. Ilyenek voltak például a héber szavakkal való megfelelések. (Eleinte a magyarázatok vallásiak voltak, az Ószövetségre támaszkodva. Persze Bogáti Fazakas, Otrokocsi Fóris, végül Ortelius (Örtel) túlzásai három évszázad után abszolút többségben elvéreztek, ám ami megmaradt belőlük, annál nyugtalanítóbb!
Itt van például mindjárt a jobbágy szó, ami a héberben (jabad) szolgálatot jelent! Meglepő módon megvan az angolban is: job! Erre nem nagyon figyelnek fel; a legtöbbet emlegetett példa a bárim és a gadja, „barom” és „Gödölye”... A barom szónak a magyar nyelvben, a bar tő következtében széles kiterjedésű családja van: bor-jú, bár-ány, ber-béca, bir-ka, sőt: em-ber! Egyesek szerint az „ember” szó a szumír alapján így értelmezhető: En-bar, vagyis úr-állat! Gravws Patay Héber mítoszok c. könyvében az alvilág szörnyei közt található a Sirres, ami egy rendkívül szőrös-tüskés lény, és a Reém, aki dzsentrisen írja a nevét, különben Rém! Ma 25–30 szót és kifejezést tartanak még nyilván, ilyen a hála, a haszon, a tavasz stb.
A helyzet viszont az, hogy úgyszólván minden régi, nem rokon nyelvben is találunk ennyit, s még több egyezést, többnyire megmagyarázhatatlanul! Ha magyar az, aki rátapint az ilyesmire, azonnal felharsan a kórus: délibábos, ámokfutó, eszelős lázálomkergető, s így tovább. Háromszázhuszonöt évvel ezelőtt, Otrokocsi Fóris Ferenc, akit a nyelvtudomány a délibábosság ősszörnyetegének kiáltott ki, s a héber nyelvegyeztetés megszállottja volt, azért észreveszi, hogy vannak meglepő egybecsengések nem rokon nyelvek között, például az angol és a magyar között is, és azzal az adott összefüggésben ésszerűnek látszó magyarázattal áll elő, hogy valaha az ősidőkben a népek egymáshoz képest másként helyezkedtek el, mint ahogy ma ismerjük.
Itt azonban a tudnivágyás nem ér véget: ha az emberiség a lábával egyformán tud járkálni, a kezével dolgozni: sőt a száját is ugyanúgy használja táplálkozásra, ugyanazzal a szájával miért nem tud egyformán beszélni is? E kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget, erre vall a bábeli nyelvzavarodás legendája is! És azóta is próbálkoznak egyesek annak az elképzelésével, hogyan is kezdtek el egyáltalán beszélni az ősök?
Magyar szerzőktől hirtelenjében két elmélet jut eszembe. Az egyik a Velics Antalé. Ő különben 1899-ben írt egy különleges érdekességű tanulmányt: A kínai nyelv szerepe az uralaltáji, indoeurópai és sémi nyelvekben... 1907-ben viszont német nyelven közöl egy tanulmányt: A magyar mint ősnyelv. Szerinte a beszéd három őshangból alakult ki: whá: ez nagy, világos erős dolgokat jelez, whu: ijesztő, félelmetes dolgokat, és végül whi: kellemes, vonzó, kívánatos valamiket. És ebből kiindulva, sokfele eljut – de: az egész mégiscsak olyan, mint amikor valaki egy óriási freskót kezd festeni, és az üres falfelületre az ecset nyelével néhány bemérő karcolást ejt meg. Mégis, jegyzi meg Velics: azért nem ússzuk meg ennyivel, meg kell tanulni a kérdéshez az ókínai nyelvet is!
A másik elméletalkotó Kemény Ferenc volt. Eredetileg diplomata, a háború vége óta Norvégiában kereskedelmi levelező. Több mint negyven nyelven olvasott és írt, igen sokon beszélt is. Szerinte a beszédet nők találták fel, akik egy hangzócsoporttal ki akarták fejezni azt a hangulatot, amit bennük a szeretkezés kelt. És ez: itipiti. És negyvennégy nyelvben kimutatja, hogy a szerelem, érzékiség, családi élet kulcsszavai valamennyien e két szóból: iti és piti levezethetőkek, az édestől a pasi-ig.
S a magyar nyelvben egyes tréfás beszédfordulatok ezért hatnak különös módon oly erotikusan: etye-petyélni, hogy ityeg a fityeg és hiszi a piszi!
