Hahó, kezdtem nyivákolni a detoxikációs osztályon, mikor megébredtem, mikor tisztult a szesz borgőzös fejemben. Úgy tűnt, hogy pirkad már, nem bennem, odakint, ahol szelek jártak, seregélyek lesték az édesedő szőlőt. Ha egészen jól láttam, volt még jó néhány ágy abban a teremben, de hiába vartyogtam, mint egy sértett varjú, senki se figyelt rám. Úgy mertem gondolni, elfekvő társaim súlyosabb esetek. Ők nem vederrel isznak, mikor bereccsentek, inkább tankhajóval, amelyik ébren volt, némi érdeklődést tanúsítva emelte a fejét, horror arcot viselt, ijesztőn grimaszolt, mintha engem hibáztatna, hogy behozta a mentő, mielőtt a földre esett volna. Bár derengett valami, mégsem kérdeztem meg, hogy kerülök ide. A megalázó az volt, hogy kényszerzubbonyt kaptam, elég feszes szerkót.
– Hogy vagyunk, ötöske? – Dögölj meg, sült paraszt, dünnyögtem magamban, mikor közeledett felém fehér fityulában egy másfél mázsás bölény.
– Prosit, drága haver! – fogtam dilinyósra, abban reménykedve, hátha így megnyerem a reggeli órákban csevegőpartnernek.
– Ce zice, nene? – hajolt ágytársamhoz, mire az öreg úr, mint egy maláji törzsfőnök, rángatta a fejét.
– Te voltál mellettem – kérdeztem a nyelvén –, mikor Mihai Viteazul kancájára ültem?
Akár egy szakorvos, nem sokat mérlegelt, hozott egy „sziringát”, bivalynak valót, s valami vöröses kevertet húzott a hengerbe. Drága jó istenem, kezdtem hüledezni, ha ezt belém döfi, még egy rendszerváltást át fogok aludni! Akartam inteni, nem volt mivel. Végül is azt mondtam sejtelmes hangon, figyu, haver, beszéljünk okosan! Nem volt semmi figyu, percegtetni kezdett a gyilkos „sziringával”. Ha kioldod a kezem, szóltam nyomatékkal, kincset találhatunk koszos párnám alatt. Erre már megtorpant, vigyorogni kezdett: eurónak hívják? Bólintottam. Mennyi?, nézett sikamlósan. Ha leveszed a kényszert, kaphatol egy tízest, egy másikat meg azért, ha dobod a sziringát. Oké, barátocskám, mosolygott szelíden, de azért vigyázzál, rögtön jönnek érted, visznek agyröntgenre.
Nem sokat tévedett, csak a sorrend volt más. Előbb pszichiátria, utána a belügy, a monitorozott magasles rejtélyei jöttek. Melyik volt kellemes? Ha nyűgös vagy, egyik se. Az előjáték se tetszett túlzottan. Mivel nem bíztak meg bennem, egy ötszáz kilós apácára bízták. Markolta a karom, s akár egy vak embert, ha a túloldalra viszik, fontoskodva mondta, mire is figyeljek. És ha nem figyelek?, nyomtam meg a hangsúlyt, hogy vegye észre magát. Az nem lesz kóser, fiam, veregetett durván ormótlan kezével, küldnek a kék fényre, sokk-kezelést kapol.
– Helló, Bici-Buci! – derült fel az arcom, mikor a zöldövezettel dúsított rendelőbe léptem. Nagymellű doktornő fogadott, őszinte örömmel. Amíg rezidens volt – kellett a lovelló –, modellkedett nekem. Milyen merénylet volt, kérdezte puszilózás közben. Lustán legyintettem, miközben simiztem a mellét: a Nemzeti dalt skandáltam Viteazul lován.
– Mivel foglalkozol? – Ültünk le pindurit. – Festel, bestsellert írsz?
– Mit kéne csinálnom, feküdjek a sínre, ha jön az intercity?
– Nem félsz, barátocskám, hogy az iróniád deficitbe taszít?
– Úgy érzed, Buci, az apokaliptikus válságunk mélyebbre is húzhat?
– Miért nem relaxálsz?
– Lenne egy korty piád?
– Megállnál egy kortynál?
– Megint pikkelnek rád? Csődtömeg lett ismét az impotens professzor? Rajtad veri el a port, ha nem kap elég baksist?
– Megint begolyóztál? – visong a nagy keblű. – Ha mindenáron „akarsz”, csak szemmel vetkőztessél!
– Járjál tüllköpenyben, ahogy Kleopátra. Biztos gyógyír lennél, mint Szent László vize a Tordai szorosnál, ha kortyoltak belőle…
Kacagva fejti le tapadókorongom kőkemény melléről, mire megkérdezem ájtatos pofával: – Ha zöld pegazus lennék, jönnél a hátamra?
– Megint egyedül vagy, elhagyott a babád?
– Jennifer velem van. Ha nincs éppen ideje, szól, hogy maszturbáljak…
Kópésan mosolyog, szurkál a szemével. – Tudod még a címem?
– Ha kiíratol innen, biztos eszembe jut.
– Mikor cipeltek be?
– Lehet, hogy az este, de lehet, kétszáz éve.
– Akkor még pihengess, hétvégére tuti, hogy kinyílik a zárkád.
– És addig?
– Ha jó fiú leszel, adok egy fényképet.
Jön egy újabb beteg, pontosabban hozzák. Jóska bácsi tropa. Apró gombszemével olyan riadtan néz, mint aki piálás közben összeszarja magát. Rajzoljak helyette, kérdezem Bucitól. Int, hogy húzzam el a csíkot, az ápolószemélyzet a prof osztályán nyüzsög.
A diliház kertjében szikrázik a napfény. Vallatom a zsebem, hátha van még bagóm. Egy-két slukk jó lenne, biztos megnyugodnék. Gerlice turbékol, keresi a párját. Mikor a fiú, rögtön puszilóznak. Annyi eszük lehet, mint az aranyhalnak, mely minden fordulónál az akvárium „falába” koppintja az orrát. Nem messze tőlem, a hátsó bejáratnál, mentőautó dudál, ébreszti a portást, ki napközben is szunyál, ha mérsékelt a nyüzsgés. Hiába ugrik, nem lehet túl sürgős, mert a hullaháznál leteszik a tagot egy fekete ponyvában. A nagy hűtőbe tegyék, mondja a szakorvos. Bár nincs nála személyi, azért kereshetik, ha este se megy haza…
Akár a nagy folyók, az élet cammog tovább. A kórtermem a régi. Ha foci-drukker lennék, azt mondanám nektek, a Juventus színeit kölcsönözték neki, drukkoljál magadban, hátha kiengednek? Ha van mégis változás, a jobb oldali vaságy nem lesz tovább üres, egy madárfejű srácot vigasztal az anyja. Ahogy észrevesznek, a fiú felkapja a fejét: engedd el a kezem, mamus! Biztos, hogy mehetek? Nyugodjon meg, néni, dobom a köpenyem, majd én vigyázok rá, itt fekszem mellette. A többiek szunyáltak, fújták a kását, bemutattam őket, ecseteltem neki, ki milyen nyelven beszél, s ki bámul bódultan, mikor szólnak hozzá? – Kivel verekedtél?, mutatok szelíden monoklis szemére. – Nem vagyok nagy bunyós, rándít keskeny vállán. – Csak szavakkal verekszel? A takaróját nézi, amikor mondja: inkább önmagammal. Mikor megtapsolom, fura képpel néz rám. Mint egy versenylónak, amikor teljesít, cukrot kéne adnom. Helyette a vállát lapogatom finom érintéssel: tetszel nekem, fiú! – Bár a próféta mondaná – néz rám kesernyésen.
– Úgy értsem, a csajod? – kérdem háborogva, mire a kisfejű lesüti a szemét, a nagy semmit bámulja, emészteni próbál, a pokróc alá rejti apró gyerekkezét.
– Amiatt ne búsulj – veszem élénkebbre. – A bors se óriási… Tudod a közmondást? Akkor meg mi a baj? Ha annál a csajnál nem te vagy a fontos, miért bajlódsz vele?
Bár hezitál keveset – vegye elő újra parányi ujjait? –, úgy veszem észre, lazul a szorítás, finom, lányos arcán mosolyféle dereng.
– Mit szoktál olvasni? – kérdem a fiútól.
– Nagybátyámtól kaptam egy remek kis számítót. Ahogy hazamegyek, rögtön bekapcsolom, úszkálok a neten!
– S amikor olvastál?
– Kaland- és szexregény, ezeket szerettem.
– Mondanál egy címet?
– Kuki a padláson.
Nevetek, öntelten. – Tudod, hogy ki írta?
– Úgy hallottam, talán egy udvarhelyi zsidó.
– Mutassam be neked?
– Egy váradi jobb lenne.
– Az a székely pali Váradon is lakik.
– Hű, a teremtőét! – dörgöli a kezét csillogó szemekkel. – Ha kikerülünk innen, elviszel majd hozzá?
– Persze, hogy elviszlek – húztam a mellemre, mint a barátnőmet, ha a kedvemre beszélt.
A hátunk mögött csattan a bejárati ajtó. Megint teaosztás, pillogok arra, vagy valami bigyó lesz belőle?
– Itt kértek ágytálat? – kérdi egy aszszisztens meggyötört arccal.
– Mi ketten biztos nem. Szóljak az alvóknak?
Ahogy becsapott a villám, a dörgéssel távozott. – Kösz, hogy odamondtál neki! – pillogott hálásan félénk ágyszomszédom.
– Szokott sértegetni ez a vastag gombóc?
Ahogy a vaságyamra dőltem, könyvet vettem elő. Zsebkönyvet, tök aprót. Ha nem figyelsz rá nagyon, elvész a kezedben. Bár nemigen akartam, a fiú észrevette. Akár a kovakő, szikrázott a szeme.
– Te is Dobránszkizol? Ez is székely író?
– Ez csak egy gagyi, nincs műfaji értéke. Hülye koppintások. Piás volt a pali, mikor összerakta.
– Maga szaki Nagaszaki? – idéz a félénk srác. Nem kell bátorítanom, jön a folytatás is. – Tetszik kapiskálni, mért robbant a kaki?
Mindketten nevettünk, lazán, jókedvűen, mikor egy száraz arc a levegőbe szagolt. – Mi újság, rabtársak, szurit kapunk megint?
– Nyugodjon meg, tata, csak ágytálat kínáltak.
– Hány óra ilyenkor?
– Hat múlt kettő perccel.
– Késett a gyorsvonat – legyintett az öreg, s visszadőlt kemény vaságyára. – Én pontban öt órakor szoktam csurikálni.
Ezen nem nevettünk, legyen a te gondod, nyugtáztuk magunkban. – Hány éves vagy, Peti? – kérdem az ágytársamtól. Meglepő válasz jön, harmincegyet mondott.
– Hány nőcid volt eddig? – leplezem a zavarom.
Vastag pír a válsz, a takaróját süti. Azt hiszem, értettem, vagyis nem értettem. Miért csak gondolatban? S ha már olyan majrés, miért nem sötétben intézed a dolgot?
– Az egyik elvált nőnek, ki a szomszédunkban lakott, megfogtam a mellét – mondta szégyenkezve.
– Gondolom, a tíz körmödre csapott, miért nem erőltetted tovább, miért pattantál el tőle?
– Neked már volt olyan? – nézte a takarót.
– Csak olyanok voltak.
– A legelső milyen volt?
– Fekete és dundi, fizetős kurva. Azt mondta, ha van még egy kis apróm, időzne velem.
– Ha kikerülünk innen – bámul reménykedve –, szerzel nekem ilyet?
A fiú, az ágytársam, nyilván tiszteletből, mosollyal díjazott, mikor bólintottam. A szeméből úgy láttam, ha nem restellné magát, dörgölné a kezét, előre hörpintene a brummogó bőrére. Szinte leesik ágyáról, közeledne hozzám. Várná a folytatást? Mivel vidíthatnám? Meséljek a grundról? Mert amerre én lakom, olyan is akadt a szőlősdombok alján. Esős időszakban sáros, agyagos volt, elfordult tőle az akkori szanálás, most nagyra nőtt bogáncsok riasztják a népet, kóbor kutyák helye. De akkor, megannyi szilaj ló, kergettük a labdát. Ha csak páran voltunk, mindig kiskapuztunk. Nekem általában egy fiús csajszi jutott, Julikának hívták. Ha kicsit megfuttattam, sose ért a lyukra. Kérdezték is tőle a rosszmájú haverek: hová lettél, Julcsa, hát a budi kulcsa?
Nevetett a fickó a rozoga vaságyon, mikor befejeztem. – Nem folytatnád tovább? – dörgölte a kezét.
– Meddig mondtam, Peti?
– Addig, hogy a Julcsa nevezetű rövid ruhákban járt.
– Igen, és a bugyit sem ismerte.
– Ő volt az első nőd?
– Nem hinném, Petikém. Amikor ráestem egyszer focizás közben, már tág volt a herpeszre…
– És? – dörgölte a kezét; úgy kezdtem érezni, megáll a levegő.
– Felejtsük el, Peti, a folytatás gyagyás lett.
– Észrevett az apja?
– Rosszabb. Egy köztéri szobor lépegetett felénk beton overallban. Mikor lepattant a talapzatról, villámlott és dörgött…
– És, és? – biztat a srác szeme.
– Fura hangon beszélt, oltyán akcentussal. Azt mondta, vértanú. Mindig veszélyben van. Nem csak Temesváron, odafent is lőnek. És akármerre pillant, az a legbosszantóbb, hogy kétnyelvű tábla van…
